Az akkor mindössze húszéves Őri Edina nemcsak irányítóként a játékszervezésben, hanem a csapat összhangjának fenntartásában is kulcsszerepet játszott. Ma már Franciaországban él, de a húsz évvel ezelőtti győzelem emléke ugyanolyan élénken él benne, mint akkor, amikor a pályán ünnepelhettek.

   „Az idény elejétől éreztük, hogy ez lehet a mi évünk. Volt valami különleges abban, ahogyan dolgoztunk – akár edzéseken, akár mérkőzések előtt, akár a hosszú utazásokon. Mindenki egy célért küzdött, és ez végig meghatározta az egész szezon hangulatát.”

 

A Cornexi  az EHF-Kupában több hajszálon múló továbbjutást harcolt ki, amik erősebbé kovácsolták az együttest, és hitet adtak a végső célhoz vezető úton.

   „Több meccs is csak 1-2 gólos különbségen múlt, és minden egyes győzelem hatalmas élményt jelentett. De ha egyetlen pillanatot kellene kiemelnem, akkor az a döntő utolsó másodperce lenne. Az a pillanat, amikor a sípszó végleg lecsengett, és tudtuk: megcsináltuk. Az az eufória… azt nem lehet elfelejteni.”

 

De nemcsak az eredmény miatt emlékezetes számára a szezon, hanem az emberi kapcsolatok, a közös munka és a csapategység miatt is.

   „Attól volt igazán különleges ez a közösség, hogy mindenki pontosan tudta, mi a feladata – Edina és Marianne fantasztikusan építették fel a csapatot. Jól egészítettük ki egymást, nemcsak a pályán, hanem azon kívül is. Az öltözőben, a buszon, a szállodákban, a közös élmények során igazi közösséggé formálódtunk. Olyan közeg volt ez, ahol mindenki számított – és ez rengeteget adott a teljesítményünkhöz is.”

 

A szezon sikere húsz év távlatából is különleges helyet foglal el Edina szívében.

   „Nehéz felfogni, hogy már két évtized telt el. De még mindig ugyanúgy dobban meg a szívem, ha rágondolok. Ez volt életem legszebb sportsikere – nemcsak az eredmény miatt, hanem az út miatt is, amit bejártunk. A közös munka, az áldozatok, a nevetések, a feszültségek, az öröm… mind örökre bennem él.”

 

A Cornexitől búcsúzva Edina Franciaországba igazolt, ahol hamar megtalálta a helyét – sportolóként és emberként is.

   „Több francia csapatban is megfordultam, az egyik legemlékezetesebb időszak 2009-ben volt, amikor az US Mios-Biganos csapatával megnyertük a francia kupát a Metz ellen. Óriási élmény volt! Egészen 30 éves koromig játszottam – akkor már várandós voltam a kisfiammal, és egyértelmű volt, hogy már más szerep következik az életemben.”

 

A visszavonulás nem volt hirtelen döntés, inkább egy folyamat eredménye.

   „Évek óta küszködtem vállproblémákkal, ami már a mindennapokat is megnehezítette. Emellett Franciaországban még az alacsonyabb osztályokban is hosszú utazásokkal jár a versenyzés, és egy idő után már nem akartam minden hétvégét buszokon és tornatermekben tölteni. A civil élet és a család felé fordultam, és nem bántam meg. Tudtam, hogy nem akarom kockáztatni a hosszú távú egészségemet.”

 

A kézilabdához ma már nem kötődik aktívan, de szívében továbbra is ott él a sport szeretete.

   „Mindig is fontos volt számomra a tanulás, a kézilabda mellett is folyamatosan képeztem magam. Most egy francia cégnél dolgozom kommunikációs és digitális marketing vezetőként. Olyan utazásokat szervezünk, amelyek nyelvtanulást és kulturális élményeket is kínálnak – ez különösen közel áll hozzám, mert imádok utazni, és mindig is vonzott a turizmus világa. A munkámban most ez a két terület szerencsésen ötvöződik.”

 

És bár a kézilabdázástól fizikailag már eltávolodott, a sport iránti szeretet megmaradt.

   „Amikor csak tudom, követem a kézilabdás eseményeket – külön öröm, amikor egykori csapattársakat vagy edzőket látok a tévében, akár szakkommentátorként. Ilyenkor mindig elönt a nosztalgia és a büszkeség, hogy egy ilyen közösség tagja lehettem.”